Nevermind

A szegény újságíró is ember, és hiába tudja, hogy olvasói a tényekre és csakis a tényekre kíváncsiak, néha kibújik belőle a kisördög, és elkezdi személyes emlékeivel traktálni a jobbra érdemes közönséget. Mentségemre szóljon, "találkozásom a Nirvanával" című dolgozatom talán nem pusztán személyes jellegű, és némiképpen bemutatja azt a módot, ahogy az együttes berobbant a köztudatba 1991-ben - amikor a Sulinet-olvasók jó része még nem volt abban a korban, hogy ilyesmikkel foglalkozzon.

Akkor élte a magyar ifjúság első MTV-korszakát. Más zenetévé nem volt fogható, a rádió-kínálat is jóval szegényesebb volt, úgyhogy mindannyian innen szedtük a friss zenékre vonatkozó információkat. (Sőt, valószínűleg angol-tudásunk fejlődésében is nagyban segített a tévé...) A piac nagy részét akkoriban is a gyorsan feledhető slágerecskék foglalták el, bár az előre gyártott bandák még nem voltak olyan divatosak, mint mostanában. És akkor egyszer, a többé-kevésbé egyen-pop klipek között feltűnt valami teljesen új, a Smells Like Teen Spirit. Hihetetlenül egyszerű, mégis hatásos riffel indul a szám, aztán megszólal Kurt Cobain jellegzetes éneke, dühös és életunt, dallamos és artikulálatlan egyszerre. A klip a maga egyszerűségében volt ütős. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy akkoriban őrjöngésbe fulladó iskolai koncertet (?), valamint bekarikázott A betűt nem igen lehetett látni a főműsor időben sugárzott videókban.
Az első meglepetés tehát akkor ért, amikor először hallottam a számot - a következő pedig akkor, amikor kiderült, hogy az MTV ronggyá játssza (ma már tudom a szakkifejezést: heavy rotation). Érdekes módon a Smells Like Teen Spiritet nem tette tönkre a gyakori meghallgatás, dühe újra meg újra megfogta a hallgatót. Aztán persze minden osztályban voltak olyanok, akik megszerezték a lemezt (kazettára másoltuk, mert akkoriban az volt, és még nem tudtuk, hogy a másolás megöli a zenét...). Így aztán a Nevermind legtöbbünk "ifjúságának" megkerülhetetlen albuma lett.
Még ha soha nem is éreztem úgy, hogy a Nirvana a generációm "szócsöve" lett volna, mint ahogy néhány okos amerikai újságíró kitalálta, az biztos, hogy "zenei fejlődésemre" nagy hatással volt. Sokan voltak olyanok, akik számára ez a zenekar jelentette az első találkozást a dühös, lázadó alternatív zenével, ami nem hajlandó elfogadni a fennálló szabályokat. Persze olyanok is akadtak, akik már korábban ismerték a punk-rockot és társait. De számunkra is más volt azt látni, hogy az a zene, amit szeretünk, végre a nagyvilág elé kerül.
És ebben áll a Nirvana nagysága és végzete is. Kurt Cobain mindig hangsúlyozta, hogy ők nem találtak fel semmit, és nagyon rokonszenvesen saját zsenijének ecsetelése helyett igyekezett felhívni az emberek figyelmét azokra a zenekarokra, akiknek ő mindent köszönhetett, azonban mégis sokkal kevesebb lemezt adtak el, mint ők. Ennek ellenére a Nirvana az indie (vagyis független) rock történetének kulcsfontosságú együttese, hiszen velük ez a zene bekerült a "mainstreambe", már nem csak underground klubok és amerikai egyetemi rádiók magánszórakozása volt. Persze ennek egyetlen oka van: a pénz. A meglepett nagy kiadók, akik korábban elhajtották volna a hasonló bandákat, hiszen nem hoznak elég bevételt, most hirtelen fogdosni kezdték az "alternatív" együtteseket, és néhány kiválasztottjukból megpróbáltak sztárt faragni. (Persze nem a régi hardcore arcokból, az nekik sem ment volna.) Bizony, ha nincs a Nirvana, akkor nincsen grunge-hullám, nincs Pearl Jam, és akkor post-punk sincsen, se Green Day, se Offspring, és akkor rap-metal sem lenne, és a Limp Bizkit meg sem alakult volna. (Már ha van értelme az ilyen "mi lett volna, ha..."-eszmefuttatásoknak.)
És ez volt a zenekar végzete is. Míg a mai "alternatív" sztárok számára a rivaldafény létszükséglet, Fred Durst vagy Marilyn Manson szinte nem is létezik, ha éppen nem provokálhat, a Nirvana tagjai nem tudták feldolgozni a teljesen váratlan sikert. Bár nem hiszem, hogy ez volna a teljes magyarázata Kurt Cobain öngyilkosságának, mindenesetre a búcsúlevelében ír arról is, hogy nem tudja őszintén játszani a hatalmas rocksztárt, és úgy érzi, becsapja a rajongóit.
Érdekes kérdés, hogy mi jelölte ki pont a Nirvanát erre a szerepre. Természetesen lehetett benne némi véletlen is (jó időben voltak a jó helyen, az MTV valamelyik szerkesztője véletlenül beleszeretett a klipjükbe), de az is biztos, hogy a zenéjük nagyon alkalmas volt arra, hogy széles körben népszerűvé legyen. Nagyszerű dalszerző tehetséggel bírtak, jobb, énekelhetőbb dallamokat alkottak, mint sok "sima" popsztár - és ezzel össze tudták egyeztetni a dühös, koszos, zajos gitárzenét, az ösztönösséget, a dühöt. Persze a tagok nagyszerű zenészek, ami esetünkben nem feltétlenül az igen bonyolult szólók lejátszására való képességet jelenti, hanem a hitelességet, az erőt. Kurt Cobain hihetetlenül karizmatikus frontember, hiába küzdött ezzel, az Isten is arra teremtette, hogy rajongók ezrei figyeljék minden színpadi mozdulatát.

A Nirvana történetének kezdete egy kissé bonyolult. Egy Seattle-közeli kisvárosban, Aberdeenben találkozott Kurt Cobain és Chris Novoselic. Mindketten zenéltek már korábban mindenféle kisebb, ám annál dühösebb zenekarokban, és 1985-ben megalakították saját együttesüket, a The Stiff Woodies-t. Ebben Chris basszusgitározott (ő végig megmaradt e hangszer mellett), Cobain pedig dobolt. A "normális" együtteseknél legfontosabbnak számító gitárosi és énekesi posztot többen is betöltötték, valamint az együttes neve is gyakran változott. Később úgy döntöttek, hogy Kurt fog énekelni és gitározni - ezután a doboscserék időszaka következett el. 1986-ban lépett be Chad Channing, 1987-ben vették fel a Nirvana nevet.
Kemény turnékat bonyolítottak, amivel komoly helyi rajongóbázist építettek ki maguknak. Demójukat több helyre elküldték, és le is szerződtette őket a zajos gitárzenékkel foglalkozó seattle-i kiadó, a Sub Pop. Első kislemezük 1988-ban jelent meg, és elég jó kritikát kapott, bár a srácok kissé mérgesek voltak a kiadóra amiatt, hogy az "Isten háta mögött élő bugrisok"-imidzset próbálta rájuk erőltetni.
Az első nagylemez, a Bleach 1989-ben jelent meg. Fekete-fehér borítóval, fekete-fehér zene - nyersebb, keményebb, mint a Nevermind. Amerikában akkoriban az ilyesmire az egyetemisták buktak, a Nirvana a college rádiók kedvence lett, és el is fogyott a lemezből harmincötezer példány, ami nem is olyan rossz ezen a színtéren.
Felvettek egy új demót Butch Vig producerrel, amire már több nagy kiadó is felfigyelt, olyannyira, hogy versenyeztek is értük. Végül 1991 nyarán 287,000 dollárért elszerződtek a Geffenhez. (Összehasonlításképpen: a Bleach felvétele alig több mint 600 dollárba került.) Ekkorra már Dave Grohl a dobosuk, aki korábban a Scream nevű hardcore-együttest erősítette.
1991 szeptemberében jelenik meg a Butch Vig producer vezetésével felvett Nevermind. (Butch-ot ez a munka a rockvilág élére repíti - ma egyébként leginkább a Garbage-ból ismerhetjük.) A lemez sikere meglepi a kiadót: ők úgy maximum százezres eladási példányszámra számítanak, viszont az első körben legyártott ötvenezer példány olyan hamar elfogy, hogy a Nevermind egy ideig hiánycikk a lemezboltokban. Az album sikerét persze főképpen a Smells Like Teen Spirit segíti, de olyan hathatósan, hogy 1992 elejére eljut a slágerlista élére, kiszorítva onnan Michael Jacksont - meglehetősen szürreális jelenség ez akkoriban.
A siker nemcsak a lemezkiadókat, hanem a zenekart is meglepi. A hirtelen jött nagy figyelmet nem ritkán polgárpukkasztásra használják - koncertjeiken hagyományossá lesz a hangszerrombolás, a tévéshow-kban kigúnyolják a playback-technikát: Novoselic "játék" közben többször feldobja basszusgitárját a levegőbe. 1992-ben nem vesznek fel új lemezt, csak a korábbi kiadatlan felvételekből álló Incesticide jelenik meg. 1993-ban készítik el az IN Utero-t, botrányos körülmények között: a pletykák arról szólnak, hogy a kiadó "közönségbarátabb" albumot vár - ezt aztán ők is, az együttes is cáfolja. A legendás Steve Albini producer munkájával viszont elégedetlenek, és újrakevertetik az albumot. A nyers lemezt pozitívan fogadja a közönség és a kritika is, de az eladások alulmúlják a felfokozott várakozásokat.

Megint az MTV: 1993 végén elvállalnak egy élőben közvetített fellépést az Unplugged show-ban. Az akusztikus koncert (ahol több zenész is dúsítja a hangzást) megmutatja, hogy a Nirvana dalai nemcsak torzított gitáron élnek, hanem hagyományos dalként is megállják a helyüket. A kiváló énekesi teljesítményt felmutató Cobain több feldolgozásban is remekel, tisztelegve példaképei előtt.
A történet végéhez közeledve be kell kapcsolnunk az eddig nem említett magánéleti vonatkozásokat is. Cobain 1992-ben veszi feleségül Courtney Love-ot, a Hole énekesnőjét. Mindkettejüket sokat támadják, vissza-visszatér a pletyka arról, hogy heroin-függők. Ez a vád különösen akkor súlyos, amikor Courtney-ról terhessége alatt olyan cikk jelenik meg, ami azt állítja: kábítószert fogyaszt, alkalmatlan a gyermeknevelésre. Gyermekük, Frances Bean Cobain egészségesen születik.
Bár búcsúlevelében is azt írja Cobain, hogy felesége egy "istennő", lánya pedig örömmel és szeretettel közeledik mindenkihez - a boldog családi élet lehetősége nem gátolja meg abban, hogy többször öngyilkosságot kíséreljen meg. Végül 1994. április 5-én főbe lövi magát. Holttestét 8-án találják meg, a hír hallatán sok millió rajongó gyászol, köztük a rockvilág színe-java.
Ezzel a zenekar története lezárul, bár még két koncertlemezük is megjelenik: az egyik az MTV Unplugged in New York, a másik ennek "hangos" párja, a From the Muddy Banks of the Wishkah. A tervek között szerepelt még egy több CD-ből álló gyűjtemény kiadása, amelyen a Nirvana teljes karrierjének kiadatlan számai szerepeltek volna - azonban erre csak akkor kerülhetett volna sor, ha Dave Grohl, Chris Novoselic és Courtney Love is beleegyezik. Az énekes özvegye azonban nem tette, és jelenleg az ügy bíróság előtt van.